Hangtani és alaktani kötöttségű folyamatok

A hangtani és alaktani kötöttségű folyamatok elkülönítése több évtizede jelen van a magyar leíró hangtanban. Deme (1961: 100–3) és R. Molnár (1989: 62–6) a teljes hasonulást és az összeolvadást osztja tovább pusztán hangtani kötöttségű és alaktani kötöttségű típusra, Papp (1966: 139–41) és Kassai (1998: 175–6) csak a teljes hasonulásokat. A javasolt osztályozások a meghatározások szintjén egységesnek tűnhetnek, az egyes esetek besorolásában viszont már nem azok.

A két típust Deme így különbözteti meg egymástól (uo.):

Ezek a megfogalmazások túl óvatosak. Egy kivételével mindegyikben benne van a „rendszerint”, nincs éles határ a „többé vagy kevésbé rokon” és a „nem rokon vagy csak kevésbé rokon” hangok között, és nem egyértelmű az sem, hogy az összeolvadás eredményeképp létrejövő mássalhangzó mikor „hasonló” a találkozó hangok „összegéhez”. Az alábbi levezetések a Deme szerint hangtani kötöttségű és alaktani kötöttségű összeolvadásokban is kimutatják a találkozó mássalhangzók és a belőlük létrejövő hangok rokonságát:

A „hangtani” és az „alaktani” kötöttségű összeolvadásokban is olyan kompromisszum jön létre, amelyben a létrejövő mássalhangzó tulajdonságai vagy egy az egyben öröklődnek az egyik vagy a másik „szülőtől”, vagy a szülők tulajdonságai közelítenek egymáshoz. Ez utóbbira példa a zárhang + réshang találkozásból létrejövő zár-rés hang vagy az alveoláris + palatális találkozásból létrejövő posztalveoláris hang.

A használható szempont az alaktani kötöttségű teljes hasonulásokról szóló mondat második tagmondatában olvasható: „…de mindig csak meghatározott alaktani helyzetben”. Papp István meghatározásában már csak ezzel találkozunk (Papp 1966: 139):

Kassai Ilona is ezt tartja elsődleges szempontnak (Kassai 1998: 175):

R. Molnár (i. m.) Deme meghatározásait fogalmazza újra.

Mind a négyen egyetértenek tehát abban, hogy a hangtani kötöttségű folyamatokban csak hangtani szempontok érvényesülnek, az alaktani kötöttségűekben pedig alaktaniak is. Ez az egyértelműnek tűnő szempont azonban nem eredményez egységes osztályozást. A /j/-nek a palatális mássalhangzókhoz való előre ható teljes hasonulását (any[ny]a, hagy[gy]a, báty[ty]a) és az /l/-nek az utána következő /j/-hez való te[j]jes hasonulását Deme, R. Molnár és Kassai (i. h.) a hangtani kötöttségű hasonulásokhoz sorolja, Papp (i. m. 141) viszont az alaktani kötöttségűekhez. Ahhoz, hogy a kétféle besorolás közül valamelyik mellett dönthessünk, pontosítanunk kell, hogy mit is értünk alaktani feltételeken:

E szerint a szempont szerint helyesen sorolható be az összes olyan szabály, amelyet mind a négy szerző egyformán sorol be (ilyen pl. a zöngésségi hasonulás, a szibilánsok egymáshoz való hasonulása vagy a -val/-vel v-jének a teljes hasonulása). A vitatott esetek a legegyszerűbben úgy tesztelhetők, hogy megvizsgáljuk, hogy mi történik akkor, ha a rájuk vonatkozó szabályban nem hivatkozunk zárt morfémaosztályra. Ha a /j/ előre ható hasonulása hangtani kötöttségű volna, akkor nemcsak tő + toldalék találkozásakor kellene érvényesülnie, hanem tő + tő találkozásakor is. Az alábbi példákból jól látható, hogy ez nem igaz:

Ugyanez mondható el a Deme által hangtani kötöttségűnek minősített összeolvadásokról is:

Megjegyzendő, hogy tövek találkozásakor is történhet palatalizáció vagy affrikáció, de ez a folyamat csak hasonulás, mert a második mássalhangzó változatlan marad: átjáró [-tyj-], padsor [-cs’s-] – vö. Szántó (1962: 166), Vago (1980: 39–40), Zsigri (1994), Siptár (1995: 77–8, 87–8), Siptár–Törkenczy (2000: 180, 193–4).

Demét és a többieket valószínűleg az tévesztette meg, hogy egy implikációt ekvivalenciaként kezeltek. Abból a tényből, hogy a helyesírás által jelölt folyamatok alaktani kötöttségűek,¹ nem következik az, hogy a jelöletlenek hangtani kötöttségűek.

A helyesírás által is jelölt eseteket Deme később (1971–1972) nem hasonulásként vagy összeolvadásként elemzi, hanem morfémaalternációként. Ezzel az elemzéssel nemcsak az a baj, hogy az alternánsok burjánzása nehezen egyeztethető össze a takarékossági elvvel,² hanem az is, hogy nem ad választ arra, hogy az angol neveket angolosan ejtők honnan veszik elő a -val/-vel ragnak a Smith szótőhöz kapcsolódó addentális vagy interdentális réshanggal kezdődő alternánsát.

Az /l/-nek a /j/-hez való teljes hasonulását már nehezebb besorolni, mert ennek a mássalhangzó-kapcsolatnak a kiejtésében erős társadalmi ingadozás figyelhető meg. Vannak megrögzött betűejtők, akik csak azonos szótagon belül hasonítják az /l/-et a /j/-hez (pl. szó[j]j, de szó[l]jon), vannak, akik az igeragozásban nagyobb valószínűséggel hasonítják, mint a névszóragozásban (pl. ha[j]ja a zenét, de szálloda ha[l]ja), és olyanok is vannak, akik hangsúlyozási egységen belül hasonítják, hangsúlyozási egységek találkozásánál viszont nem (pl. ho[j] jártál, de japánu[l] jól tud, oroszu[l] rosszul) – vö. Szántó (1962: 453), Kenesei–Vogel (1989), Siptár (1995: 59–61, 87–91).

Bár hangtani és alaktani kötöttségről csak a teljes hasonulás és az összeolvadás kapcsán szokás írni, ez az osztályozási szempont minden hangtani folyamatra alkalmazható: az igazodás és a részleges hasonulás hangtani kötöttségű, a magánhangzó-illeszkedés pedig alaktani kötöttségű.

SZAKIRODALOM

Deme László 1961. Hangtan. In: Tompa József (szerk.): A mai magyar nyelv rendszere. I. Akadémiai Kiadó. Budapest. 55–119.

Deme László 1971–1972. A magyar fonémák rendszeréhez és rendszerezéséhez. Néprajz és Nyelvtudomány. 89–99.

Kassai Ilona 1998. Fonetika. Nemzeti Tankönyvkiadó. Budapest.

Kenesei István–Vogel, Irene 1989. Prosodic phonology in Hungarian. Acta Linguistica Hungarica. 149–3.

Papp István 1966. Leíró magyar hangtan. Tankönyvkiadó. Budapest.

R. Molnár Emma 1989. Leíró magyar hangtan. Tankönyvkiadó. Budapest.

Siptár Péter 1995. A magyar mássalhangzók fonológiája. A Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete. Budapest.

Siptár Péter–Törkenczy Miklós 2000. The phonology of Hungarian. Oxford University Press. Oxford.

Szántó Éva 1962. A magyar mássalhangzó-hasonulás vizsgálata fonológiai aspektusban. Magyar Nyelv 58: 159–66, 449–58.

Vago, Robert M. 1980. The sound pattern of Hungarian. Georgetown University Press. Washington.

Zsigri Gyula 1994. Lexikális és posztlexikális affrikáció. Néprajz és Nyelvtudomány. 129–33.

Zsigri Gyula 2001. Részleges vagy teljes hasonulás? Nyr. 125: 378–80.

Zsigri Gyula

¹ Az olyan szórványos kivételek, mint a küszködik ~ küzd, elhanyagolhatók.

² Erről bővebben Részleges vagy teljes hasonulás? című cikkemben írok (Zsigri 2001).