Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Jolán Kelemen: De la langue au style.
Éléments de linguistique contrastive français–hongrois.
2e édition revue et augmentée. Bessenyei György Könyvkiadó. Nyíregyháza, 1999.

1. A nyelvtől a stílusig. Fejezetek a francia–magyar összehasonlító nyelvészetből címmel jelent meg Kelemen Jolán francia nyelvű, francia és magyar példamondatokat tartalmazó munkájának második, bővített kiadása. Az első kiadás 1988-ban látott napvilágot az Akadémiai Kiadónál. A kötetnek az elmúlt évtized francia nyelvészeti eredményeivel kibővített újabb megjelenését egyedülálló szemléletmódjának köszönhetjük.

Mint arról a könyv előszavában is olvashatunk, a szerző célja a szintaxis, a szemantika és a pragmatika szempontjainak együttes érvényesítése a francia mondattan főbb kérdésköreinek újraértelmezésében. A transzformációs elemzés és a szemantikai-kontextuális (pragmatikai) elemzés ötvözése pontosabb nyelvleírást tesz lehetővé, mint ha önállóan érvényesítenénk valamelyik szempontot. A pragmatikus szemlélet csak ott válik kizárólagossá, ahol a transzformációs módszer nem lehetséges, nevezetesen az igeidő-használat vizsgálatánál.

Ez a mostani megjelenés jó alkalom arra, hogy pótoljuk a korábbi mulasztást, orosz, bolgár és francia nyelven ugyanis már több ismertetés megjelent a kötetről, magyarul azonban még egy sem.

Patrick Chardenet a Le français dans le monde 1990. augusztus–szeptemberi számában írott könyvismertetőjében elsősorban arra hívja fel a figyelmet, hogy a szerző a számos beszélt nyelvi és irodalmi szövegből vett példa komplex elemzését a kontrasztív nyelvészet módszertani tökéletesítésével, magas szintű elméleti kidolgozásával valósítja meg. Elismerő cikkét Chardenet a máig megváltoztathatatlan sztereotípiával zárja: Kelet-Európának a nyelvtudományban eddig elért eredményei nem eléggé tudatosultak még a francia kutatók számára.

2. A kontrasztív nyelvészet módszertanát illetően máig rengeteg a vitás kérdés. A szerző a kötet utószavában az általa alkalmazott összehasonlító elemzésnek a következő meghatározását adja: Egy A nyelv leíró nyelvészeti problémájából indul ki, amelyet mondattani, jelentéstani és szövegtani szempontok szerint tanulmányoz, majd összeveti ezt a vizsgált témakört ennek B nyelvbeli megfelelőjével, elfogadva, hogy esetlegesen a két nyelv grammatikai rendszere nem esik egybe (például az A nyelvben névmásításként jelentkező kérdéskörnek a B nyelvben az igeragozás felelhet meg).

Mivel a szerző a francia nyelvleírásból indult ki, így természetszerűen elsősorban a francia morfoszintaxis kérdéseire ad új és a franciával foglalkozó idegen ajkúak számára racionálisabb, meggyőzőbb válaszokat. A magyar nyelvű megfelelők inkább csak illusztrálják, alátámasztják a francia szintaxisról elmondottakat.

A kontrasztív vizsgálat ebben a kötetben munkaeszköznek tekinthető. A szerzőnek nem az a célja, hogy a két nyelv szintaxisát mindvégig mereven párhuzamosan taglalja, sokkal inkább a francia mondattani kérdések megvilágítása a magyarra fordított példák jóvoltából.

A mostani, második kiadás újdonsága, hogy az első kiadás óta eltelt több mint tíz év francia nyelvészeti kutatásainak felhasználása nemcsak a könyv egyes fejezeteinek kibővítésén és a bibliográfiában tükröződik, hanem két új fejezetet is eredményezett: a kötőmóddal (subjonctif) és a modalitással foglalkozót.

3. A könyv így hét nagy témakört vizsgál:

I. A főnévi determinánsok osztályozása; II. A névmásítás; III. Az igeidők szemantikája és pragmatikája; IV. A bővítmények típusai; V. Az összetett mondat szövegtani vizsgálata – Fordítási problémák; VI. Mondattan – Szókészlet – Közlés; VII. Alapelvek az összehasonlító vagy kontrasztív stilisztika alapjául szolgáló irodalmi szöveg elemzéséhez.

A munkát a vizsgálati eredményeket összegző utószó és bibliográfia zárja.

Már a tartalomjegyzékből is látható, hogy a szerző a francia szintaxis kérdéseiből indul ki, de túllép a grammatikai kereteken, az utolsó fejezetben a végig következetesen alkalmazott vizsgálati módszert továbbra is szem előtt tartva az irodalmi szövegek vizsgálatát sem zárja ki, és kontrasztív stilisztikai elemzéseket végez.

4. Térjünk ki részletesebben a két új fejezet tanulságaira.

A subjonctif kontrasztív megközelítése

Mivel a magyar nyelvben a subjonctifnak megfelelő kötőmód ismeretlen, amikor magyar szöveget fordítunk franciára, a magyar igemód nem jelent támpontot arra nézve, vajon nem kell-e subjonctifot használnunk. A felszólító mód esetében a legegyszerűbb a helyzet: biztosan subjonctifot kell használnunk E/1., E/3., valamint T/3. személyű, felszólító módban álló igealakoknál, hiszen a franciában ezeknek nincs felszólító módjuk. A mellékmondatban (bármilyen személyben) használt magyar felszólító módnak is subjonctif felel meg a franciában. Subjonctifot kell használnunk azonban még számos esetben: azokban a que kötőszóval bevezetett mellékmondatokban, amelyek akaratot, kívánságot, érzelmet vagy kételkedést kifejező főmondathoz kapcsolódnak, illetve a főmondat tartalmától függetlenül subjonctifot kell használnunk bizonyos kötőszókkal bevezetett mellékmondatokban. A subjonctifnak a magyarban tehát hol kijelentő, hol feltételes, hol pedig felszólító mód felel meg. Érthető, hogy egy, a magyarban nem használt igemód esetében annak magyar igemódbeli megfelelőit keressük. Kelemen Jolán azonban másként teszi fel a kérdést.

Lássunk két összetett mondatot, mindkettő az S(V1) + kötőszó + (S)V2 [az alárendelt tagmondat igéje] képlettel írható le, ahol az egyik mondat igéje kijelentő módban, a másiké pedig subjonctifban áll.


P1

Paul est arrivé apres que Pierre est parti.

Pál megérkezett, miután Péter elindult.


P2


Pierre est parti avant que Paul n’arrive.

Péter elindult, mielőtt Pál megérkezett.


A két francia mondatból nyilvánvaló, hogy az első esetben az események egymásutánisága az igeidőkkel fejeződik ki (két múlt idejű, passé composé alakkal), a második esetben viszont a V2 nem múlt időben, hanem jelenben áll. Márpedig ha a megérkezés cselekvése a P2-ben megvalósul, ez csakis a múltban lehetséges, nem a jelenben. A megérkezés és az elindulás cselekvése a P2-ben éppúgy egymás után következik, mint a P1-ben. A P2 időbeli eltérése abból fakad, hogy a V2-nek modális értéke dominál, időbeli értéke bizonytalan, hiszen a V2 cselekvése virtuális, így ebben az esetben inkább arról van szó, hogy a P2 két eseménye elő-, illetve utóidejűséget mutat a mondaton belül – amelyet az avant que kötőszó jelez –, mint arról, hogy e két esemény múlt időkörben van.

Feltehetjük tehát a kérdést, vajon van-e a subjonctifnak időbeli értéke. Ezt már többen elvetették (G. Guillaume, L. Warnant, M. Cohen, majd H. Nordahl, D. Menanteau stb.), arra hivatkozva, hogy a subjonctif aktuális/virtuális oppozíciót fejez ki, modalitást, és kizárólag alárendelt mondatban jelenik meg.

Ez azonban nem ad kielégítő magyarázatot arra, hogy akkor miért van a subjonctifban négy igeidő? Miknek felelnek meg ezek? A szerző sorra veszi azokat az alárendelő mondattípusokat, melyekben a főmondat igéje akaratot, érzelmet, kételkedést fejez ki; a vonatkozó mellékmondatokat, amelyekben a subjonctif használata lehetséges, de nem kötelező, és a subjonctif–feltételes mód oppozíció szociolingvisztikai kérdésként, regiszterbeli eltérésként jelentkezik; valamint a különböző határozói alárendeléseket.

A számos francia–magyar példamondatpárt elemző, a subjonctif teljes szakirodalmát felhasználó fejezet a következő tanulságokat összegzi:

1. A subjonctif alaknak mint igemódnak a kettőssége abban áll, hogy van egy alapvető belső oppozíció, amely az alárendelés szemantikai struktúrájából következően a jövőbeli megvalósulást az esetlegességgel, a bizonytalansággal állítja szembe. A magyar nyelvben ez a kettősség különböző igemódokkal fejeződik ki: a felszólító móddal a feltételes és a kijelentő mód áll szemben.

2. A subjonctif igeidőinek kettőssége a következőkben áll:

a) A subjonctif jelen idő azért ambivalens, mert kifejezhet jelent, jövőt vagy (már átélt) múlt időt. A magyar a jelent és a jövőt egyetlen formával adja vissza, de a múltat nem lehet jelennel helyettesíteni. Például: Je suis content qu’il vienne. ’Örülök, hogy eljön’. De: J’ai acheté ce tableau sans qu’il le voie. ’Megvásároltam ezt a képet anélkül, hogy ő látta volna.’

b) Az imparfait du subjonctif azért ambivalens, mert a múlt időkörben kifejezhet jelent, múltat és jövőt is. Például: J’étais content qu’il vînt. ’Örültem, hogy eljön.’ J’avais acheté ce tableau sans qu’il le vît. ’Megvásároltam ezt a képet anélkül, hogy ő látta volna.’

Mint az első példából is látható, ez az igeidő a jelennel párhuzamot mutató, de egyeztetett igeidőként is használatos. Van azonban egy, a választékos nyelvben időbeli – aspektuális kettősséget kifejező használata is, ahol a Quoiqu’il plűt, il voulait sortir nem azonos a Quoiqu’il ait plu, il voulait sortir mondattal, az ait plu ugyanis befejezettséget jelez.

A magyar Bár esett – Bár előzőleg esett, ki akart menni mondatpár jól mutatja, hogy a magyar nem igeidővel, hanem segédszóval fejezi ki ezt a kettősséget.

c) A passé composé du subjonctif forma azért ambivalens, mert kifejezhet befejezettséget (mint aspektust) és megélt időt is: Je voulais que tu sois rentré a cinq heures. ’Azt akartam, hogy öt órára otthon legyél.’ Je suis content que tu aies fait ce voyage. ’Örülök, hogy megtetted ezt az utazást.’

d) A subjonctif plus-que-parfait alakjai azért ambivalensek, mert vagy a feltételes mód múlt idejének felelnek meg, vagy a subjonctif du passénak az igeidő-egyeztetésben: Je ne croyais pas qu’il m’ eűt répondu sans ton aide. ’Nem hittem, hogy válaszolt volna a segítséged nélkül.’ Bien qu’il eűt compris la question, il ne répondait pas. ’Bár értette a kérdést, nem válaszolt.’

Ezen felül csakúgy, mint a passé composé formáknál, ez a subjonctif igeidő is ambivalens, hiszen kifejezhet befejezett aspektust és megélt időt is.

A modalitás

Kelemen Jolán az egyik legösszetettebb és leginkább heterogén nyelvészeti kategóriának, a modalitásnak a francia–magyar kontrasztív nyelvészeti elemzésére is vállalkozik.

Azt vizsgálja a két nyelv összevetésével, amit Kiefer Ferenc angol–német mondatpárokat is vizsgálva így fogalmaz meg: „A nyelvspecifikus modalitás-fogalom egyik legkellemetlenebb következménye, hogy egyes esetekben azt kell mondanunk, hogy ugyanazt a jelentést az egyik nyelvben modálisan, a másikban pedig nem modálisan fejezzük ki”. (Kiefer Ferenc: Modalitás. Linguistica, Series C, Relationes 1, 1990: 2.)


1. A modalitás nyelvi kifejezőeszközei a francia nyelvben a következők:

a) Érzelemkifejező vagy értékelő melléknevek, amelyek a személytelen Il est-vel alkotott szerkezetben állítmánykiegészítő szerepben állnak, a beszélő értékítéletét kifejezve.

b) Érzelmet kifejező vagy értékelő főnevek, például bagnole ’tragacs’ a voiture ’autó’ helyett, és pejoratív értelmű toldalékok.

c) Módosítószók, mondatszóértékű határozószók, olyan állandósult szókapcsolatok, amelyek a beszélő reakcióját tükrözik, például par bonheur ’szerencsére’, en vérité ’igazából’, vagy a közbeékelt tagmondatok, például n’est-ce pas? ’nemde?’, il est vrai ’az igaz, hogy…’.

d) Érzelmet, értékelést, véleményt, igazságítéletet kifejező operátor igék, modális segédigék (devoir, pouvoir). Az igeidőnek, mint az igemódnak is, lehet modális értéke, ezzel önálló fejezetben foglalkozik a szerző.

e) Indulatszók, felkiáltások.

f) A beszélt nyelvben az intonáció, amely írásban leginkább az írásjelhasználatban, a betűkarakterek (méret, típus) megválasztásában tükröződik.


2. A modalitás és a kettősség gyakran összefonódó jelenségek. Például: Il est déja 5 heures. ’Már 5 óra van.’ Quelle heure est-il, déja? ’Hány óra is van?’

A két nyelvben a modalitást kifejező elemek ritkán egyeznek meg, néha az egyik nyelvben jelen lévő elem a másikban rejtve marad, ilyenkor implicit modalitásról beszélünk. Például: C’est toujours ça de gagné = ’Tiszta haszon.’


3. A kijelentő mód igeidői:

3.1. A franciában használt jelen idő a magyarban jelennek, jövőnek, feltételes vagy felszólító módnak felel meg.

Külön csoportot képvisel a si + jelen idős szerkezet. Például: Feltétel: Si j’ai le temps, j’irai le voir. ’Ha lesz időm, meglátogatom.’ Eshetőség: Et si ton ami vient? ’És ha a barátod eljönne?’

3.2. Imparfait

Összehasonlító szempontból azok a modális múlt idejű formák a legérdekesebbek, amelyek feltételt fejeznek ki, és a magyarban leginkább a feltételes mód múlt idejű vagy a kijelentő mód jelen idejű alakjaival fordíthatók le.

Ismét külön figyelmet érdemelnek a si-vel bevezetett feltételes jelentéstartalmú alárendelt tagmondatok, ahol a magyar megfelelő feltételes mód és modális elem együttesen is jelen lehet: Például: Kívánság kifejezése: S’il me croyait! ’Bárcsak hinne nekem!’

3.3. Jövő idő

Ez a modális jövő idő, a „valószínűleg bekövetkező jövő ideje” (P. Imbs) a magyarban is a valószínűséget jelzi: Például: On a sonné? Ah, ce sera ton ami! ’Csengettek? Ja, a barátod lesz!’

De számos más típusa is lehet ennek a típusú jövő időnek, például felhívás: Tu prendras un verre de vin? ’Ugye, iszol egy pohár bort?’, ahol az ugye az iszol? kérdés modális értékét erősíti meg.

3.4. Futur antérieur

A jövő időben előidejűséget kifejező igeidőnek a főmondatbeli használatkor valószínűséget kifejező értéke van. Például: Il n’est pas venu? Il aura été malade. ’Nem jött el? Valószínűleg beteg volt.’

A francia írók egyik legkedveltebb stiláris eszköze ennek a típusú modális jövőbeli előidejűségnek a használata. Például: kiábrándultság: Dites, que m’aura valu votre amitié? ’Mondja, mit értem el egyáltalán a barátságával?’


4. Külön típusba sorolható a pouvoir ’tud, képes’ és a devoir ’kell’ modális segédigék használata.

A pouvoirral kifejezett képesség lehet explicit: ’tud, képes’, lehet episztemikus: ’lehet, hogy vagy éppen most’ és sporadikus is: ’előfordul (vele), hogy…’.

A devoir esetében azok az esetek a legérdekesebbek összehasonlító nyelvészeti szempontból, amelyeknél a magyarban csak körülírással tudjuk visszaadni az ige modális tartalmát. Például: Jean devait parler a 5 heures. ’Úgy volt, hogy János ötkor beszél.’


5. A négy igeidő és a két segédige vizsgálata alapján azt a következtetést vonja le a szerző, hogy a magyarban a modalitás kifejeződése explicitebb formában jelenik meg, mint a franciában, ami természetesen nem jelenti azt, hogy a poliszémia és a kettősség ne jelentkezne a magyarban más grammatikai kategóriáknál, amikor franciáról fordítunk. Ez a kérdéskör azonban annyira szerteágazó, hogy a szerző külön fejezetben foglalkozik vele. Különösen izgalmas a magyar csak módosítószó francia megfelelőivel foglalkozó rész. Minden bizonnyal nemcsak a nyelvészek, hanem a nyelvtanárok számára is hasznos egy ilyen páratlan elemzés. Csak néhány példa ízelítőül:


Megszorító csak:
Ki jön velem? – Csak én.
Qui m’ accompagne? – Seulement moi. /
Rien que moi. / Moi seul.
Csak ülnie kell.
Il n’a qu’a rester assis. Il lui suffit de rester
assis.

 

Modális csak:
Csak már jönne!
Si seulement il venait!
Ezt csak érted?
Tu comprends ça, au moins / tout de meme?
Csak úgy, mint régen!
Tout comme avant!


Ebből a néhány példából is látható, hogy a magyar csak francia megfelelője általában határozószó vagy kötőszó, bár előfordul, hogy épp olyan determináns helyettesíti a magyar csak-ot, amely nem modális, csak az ige (ebben az esetben a pouvoir) által kifejezett modalitás által válik azzá a megnyilatkozás:


Amikor csak lehet, meglátogatom.

Toutes les fois / Chaque fois que je peux, je vais le voir.


Bízom benne, hogy ennek a rövid ismertetésnek sikerült felkeltenie az érdeklődést, és minél többen: nyelvészek, nyelvtanárok, franciául tanulók elolvassák a szerző legújabb kutatási eredményeit tartalmazó könyvet.

Fricsovszky Éva

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

{123} {124} {125} {126} {127}