Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

A nyelvi jelentés és az emberi tudás

A szemantikai kutatásokban újból és újból visszatér az a kérdés, hogy a természetes fajokat jelölő (pl. elefánt, tehén, kígyó, denevér, darázs stb.), valamint a természetes jelenségeket szimbolizáló nevek (pl. víz, fény, vihar, levegő stb.) definíciójánál enciklopédikus tudásunkból milyen információkat kell figyelembe venni. Természetesen e nevek mindegyikéhez tartozhat szakember által készített kisebb-nagyobb tanulmány is. De vajon az ilyen típusú tudományos ismereteinket szabad-e a szavak jelentésének tekinteni, amelyeket az adott nyelvközösség minden tagja megért, és helyesen használ. Az emberi tudás és a nyelvi jelentés közötti viszony a jelentés lényegét és annak leírását releváns módon érinti.

Mint ismeretes, egyes nyelvészek úgy vélekednek, hogy a jelentés egzakt módon történő meghatározása lehetetlen, tehát ez tudomány előtti fogalom. Így nincs is szükség arra, hogy ezt a terminust definiáljuk. Arra hivatkoznak, hogy tulajdonképpen minden nyelvelmélet magában foglalja az elsődleges (= definiálhatatlan) fogalmak, valamint az azokat jellemző követelmények együttesét, amelyeket bizonyítás nélkül, nyilvánvalóságuk erejére, intuitív érthetőségükre, a kutatók általi azonos értelmezésükre támaszkodva fogadnak el. Az elsődleges fogalmak minden tudományos elméletben megtalálhatók. Ilyen például a halmazelméletben a halmazfogalom, vagy az elemnek a halmazhoz való tartozását jelző reláció. A többi halmazelméleti fogalom, például a bennfoglalás, metszet, különbség stb. az elsődleges fogalmakon alapul. A nyelvészek másik része viszont, főként azok, akik elutasítják a dedukcionizmust mint nyelvtudományi paradigmát, nem osztja ezt a véleményt. Az utóbbi időben, talán a kognitív irányzat erős hatására, tanúi vagyunk annak, hogy a jelentés problémája újból központi témájává vált a nyelvészeti kutatásoknak. Nézzük meg közelebbről ezt a kérdést.

Mint köztudott, 1843-ban Mill megkülönböztette az általános nevekre vonatkozó denotáció és konnotáció fogalmát, új lendületet adva ezzel a jelentéskutatásoknak. Ezt a koncepciót Frege (1892) és mások is továbbfejlesztették, és ennek eredményeképpen a mai szemantikában a jelentést az intenzió és az extenzió (a konnotáció és a denotáció, a tartalom és a terjedelem) fogalmak segítségével írják le. Az adott név extenziója (denotációja, referenciája, terjedelme) azoknak az objektumoknak, azaz a deszignátumoknak a halmazát foglalja magában, amelyekhez az adott név (kifejezés) tartozik. Az intenzió (konnotáció, jelentés, tartalom, értelem) viszont azoknak a tulajdonságoknak az együttesét tartalmazza, amelyek a név deszignátumaira vonatkoznak. Másképpen fogalmazva, az adott kifejezés intenziója meghatározza ennek a kifejezésnek az extenzióját is: azok az objektumok, amelyek az intenzió által behatárolt tulajdonságokkal rendelkeznek, ahhoz az osztályhoz tartoznak, amelyet az adott kifejezés megnevez: azaz a kifejezés extenziójához. Az általános neveken kívül megkülönböztetik azokat az ún. referenciaoperátorokat is [indexeket (pl. ez a kutya) és a tulajdonneveket (pl. Jancsi kutyája (harap)], amelyek a konkrét objektumok azonosítását segítik elő. A szóban forgó szemantikai apparátus, amely ma már klasszikusnak mondható, több vonatkozásban is pontosításra szorul. Erre többek között a kognitivisták is felfigyeltek. Főként az adott kifejezés intenziójának a státusa nem egyértelmű. Végső soron itt a nyelvhasználók mentális világáról van szó, amely különböző esetekben különböző lehet: egyes esetekben lehet inkább egyéni, más esetekben viszont inkább társadalmi jellegű. Kétséget ébreszt az extenzió fogalma is. A klasszikus felfogás feltételezi a valóságos objektumok szigorú osztályozását: a tulajdonságok halmaza egyértelműen meghatározza az adott objektumnak az adott osztályhoz való tartozását. A mai szemantikai kutatások viszont azt derítették ki, hogy léteznek olyan osztályok is, amelyek elemeinek a határai gyakran elmosódnak, és nincs közöttük éles határ (Bańczerowski 1999a: 82). Például az anya fogalma vonatkozhat a biológiai, a genetikai, a nevelő stb. anyára. A szakirodalom sok ilyen jellegű fogalmat említ. A kognitivisták (pl. Johnson 1987, Lakoff 1986) elvetik azt a klasszikus meggyőződést, hogy a szemantikai reláció a nyelvi jeleket a nyelven kívüli valóság tárgyaival köti össze. Véleményük szerint a nyelvi jelek az ember mentális valóságára, mentális objektumokra, tárgyakra vonatkoznak. Ezért Johnson (1987: 174) például azt javasolja, hogy a referenciális (objektív) szemantikát váltsuk fel a megértés szemantikájával (Bańczerowski 1999b). Ez viszont, véleményünk szerint, látszatmegoldásnak tűnik. „A kifejezés jelentése” és „a kifejezés megértése” fogalmak közötti különbség nem nyilvánvaló, és nehezen értelmezhető. Ha összehasonlítjuk egymással például a következő két mondatot: „Mit jelent számodra x kifejezés?” és „Hogyan érted az x kifejezést?” akkor megállapíthatjuk, hogy azok egyenértékűek. Vegyünk még egy konkrét példát: (1) Mit jelent számodra a demokrácia szó? és (2) Hogyan érted a demokrácia szót? Nyilvánvaló, hogy a válaszadásban mind a két esetben meg kell adni a demokrácia szónak az extenzióját és az intenzióját egyaránt. Tehát a megadandó két válasz között nem fog érződni a feljebb említett vélt különbség.

Az extenzió ismerete azonos a nyelvi jel és a denotátum között fennálló relációnak az ismeretével. Másrészt, ez a reláció szoros összefüggésben van a denotált jelenségek tulajdonságainak a tudásával, ismeretével, amely tulajdonságok meghatározzák e jelenségeknek az adott extenzióhoz való tartozását. Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy sokszor csak a szakemberek rendelkeznek a jelenségek releváns tulajdonságairól olyan tudással, amelynek az átlag nyelvhasználó nincs birtokában (pl. az áramról, a fényről, a gravitációról stb. szóló tudással). Viszont egyértelműen azt tapasztaljuk, hogy a nyelvi kifejezések extenziójának az intuíciója általános jelleget ölt. Ezen ellentét feloldása érdekében Putnam (1975) olyan javaslatot tett, amely a társadalmi együttműködés elvén és a sztereotípus fogalmán alapul. Mivel a jelenségek természetét igazából csak a szakemberek ismerik, tehát ők határozzák meg a nevek extenzióját is, a nyelvközösség tagjai a szaktekintélyek véleménye alapján ezt elfogadják. Viszont az átlag nyelvhasználók tudása a tárgyi világról a tipikus tényekre és azokra a mintákra korlátozódik, amelyek alapján a sztereotípusok létrejönnek. A sztereotípusok általában a jelenségek külső, érzéki megtapasztalásából erednek. Például azt, hogy a víznek egy lényeges tulajdonságát a H2O vegyi képlete tükrözi, valójában csak a szakemberek tudják. Egy átlagembernek, aki esetleg ismeri ezt a képletet az iskolából, sokszor fogalma sincs arról, hogy ez mit takar. Egy átlag nyelvhasználó a víz tulajdonságai közé inkább olyanokat sorol, mint pl.: szagtalan, színtelen, nélkülözhetetlen az élethez stb. Hasonló a helyzet a fény, a levegő stb. nevek esetében is (Rosch 1978, Lieb 1991, Bańczerowski 1996: 64–70).

A nyelvi struktúrák jelentése egyrészt e struktúrák extenziójának a tudatán, másrészt pedig a denotált objektumok tulajdonságainak a tudásán alapul, amely meghatározza e struktúráknak az extenzióját is. Az így értelmezett jelentés a nyelvhasználók bizonyos mentális állapotát tételezi fel. Ebből az következik, hogy ahhoz, hogy képesek legyünk megérteni a nyelvi kifejezéseket, megfelelő tudással kell rendelkeznünk a denotátumokról (Grzegorczykowa 1988). E tudás terjedelmének a meghatározását és leírását, modellálását az ún. fogalmi (mentális) szótár (Tabossi 1986) hivatott segíteni, amelynek – a pszicholingvisták szerint – minden nyelvhasználó a birtokában van, és amelyben az adó által továbbított minden kifejezést a vevő hozzárendeli az eszében rögzített megfelelő címszóhoz. Ez az eszme azonban egyáltalán nem sokkol újdonságával (Bańczerowski 1998: 270–7). Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy a nyelvhasználók tudása, belső információs univerzuma (tárolója) messze nem egyforma. Eltér egymástól, és több tényezőtől is függ, pl. a kortól, képességtől, képzettségtől, tapasztalattól stb. Ezért az információcsere folyamatában a beszélgető partnerek állandóan „megtárgyalják” egymással az adó által közölt olyan jelentést, amely a vevő számára nem egyértelmű, vagy érthetetlen, hogy „megállapodjanak”, azaz közösen határozzák meg annak extenzióját, valamint intenzióját is. Ez főként akkor történik, ha a vevő több oknál fogva (pl. a mentális világából hiányzik a megfelelő fragmentum, vagy annak hiányos vagy nem megfelelő a terjedelme stb.) nem képes csökkenteni, illetve megszüntetni belső nemtudását, szubjektív entrópiáját, ami a nyelvi kommunikáció lényegét képezi. Ezért „kommunikációs alkudozás” folyik közöttük olyan metainformációs szekvenciák segítségével, mint például: mit is jelent ez a szó?; hogyan kell ezt érteni/értelmezni?; ez mivel kapcsolatos?; ez mire hasonlít?; hol található?; milyen színű, formájú? stb. Ha a vevő a megszerzett információ segítségével létrehozza a belső mentális világában a megfelelő terjedelmű kategóriát, ezzel megszünteti belső nemtudását, bővül a belső információs tárolója, ami azt jelenti, hogy a kommunikációs aktus a szándékolt célt elérte.

A nyelvi megnyilatkozások a megfelelő mentális fogalmi struktúrákból információt, jelentést közvetítenek, amelynek az aktuális terjedelmét és intenzióját a konkrét kommunikációs aktus igénye határozza meg. Ez a jelentés csak egy töredéke, fragmentuma annak a mentális objektumnak, amelyre az adott aktuális megnyilatkozás vonatkozik, és amelyet nagyfokú határozatlanság jellemez. A belső fogalmi struktúrákban rögzített tudás (információ) nem korlátozódik csupán a mentális objektumok extenziójának a meghatározásához szükséges tudásra, hanem mindig bizonyos szemantikai potenciával is rendelkezik. A belső implicit tudásunk alapján képesek vagyunk például újabb és újabb metaforákat képezni, amelyekről eddig nem volt tudomásunk. Ez azt jelenti, hogy az ember a tárolt információ alapján teljesen új információt is képes létrehozni (Bańczerowski 1998: 270–7), amely végső soron gazdagítja az adott nyelvközösség társadalmi tudását is. Ez a folyamat belső nyelvi kreativitásunkat tükrözi, és permanens jellegű. Ennek köszönhetően képesek vagyunk megérteni olyan nyelvi sorokat, mint pl.: Régen nem láttalak, nagyon hiányoztál már, nehéz élni fény és levegő nélkül, vagy: új fényben látni; a család régi fénye; vkinek a szeme fénye; levegőbe beszél/bámul; levegőből él stb. E szekvenciák megértéséhez nem elégséges az általuk denotált objektumok (fény, levegő) extenziójának meghatározásához nélkülözhetetlen tudás. Szükség van ugyanis a velük kapcsolatos olyan potenciális szemantikai lehetőségek ismeretére is, amelyek biztosítják a metaforaképzést. Úgy tűnik, hogy sok metafora elsősorban intralingválisan és nem pragmatikailag motivált. A pragmatikai motiváció, mint ismeretes, feltételezi a konvencionális és a konverzációs szabályok (maximák) megsértését, amely az implikatúrák felfedezéséhez vezet. A szavak potenciális szemantikai lehetőségei túlmutatnak az extenzión és az intenzión egyaránt. A permanens metaforizáció jelensége, amely állandóan kíséri a nyelvi kommunikáció folyamatát, a világ nyelvi képét tartalmazó emberi tudáson alapul.

IRODALOM

Bańczerowski, J. 1996. A valóság nyelvi kategorizálásáról. Nyr. 120: 64–70.

Bańczerowski, J. 1998. A kommunikációs grammatika perspektívái. Nyr. 122: 270–7.

Bańczerowski, J. 1999a. A kognitív nyelvészet alapelvei. Nyr. 123: 78–87.

Bańczerowski, J. 1999b. A világ nyelvi képe mint a szemantikai kutatások tárgya. MNy. XCV.

Grzegorczykowa, R. 1988. Władanie językiem a wiedza o świecie. In: Konotacja. Lublin.

Lakoff, G. 1986. Cognitive Semantics, „Quaderni di studii semiotici Versus”. 44/45.

Lieb, H. H. 1991. Putnama teoria znaczenia wyrazów. In: Semiotyka dziś i wczoraj. Wrocław.

Putnam, H. 1975. Mind, Language and Reality. London.

Rosch, E. 1978. Principles of Categorization. In: Cognition and Categorization. New York.

Tabossi, P. 1986. Funkcjonowanie słownika umysłowego. In: Wiedza a język. Wrocław.

Bańczerowski Janusz

Banczerowski, Janusz: Linguistic meaning and human knowledge. The author discusses the problems of referential (objective) semantics in opposition to cognitive semantics. The knowledge of the denoted phenomena makes it possible to understand permanent metaphorization in the process of linguistic communication. Linguistic meaning (knowledge of extension and intension) is argued to contain a certain semantic potentiality (associational possibility), too.

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

{214} {215} {216} {217}