Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

Balázs Géza: Magyar nyelvkultúra az ezredfordulón.
Tanulmányok.
A–Z Kiadó, Budapest, 1998.

Az itt kifejtett gondolataim Balázs Géza Magyar nyelvünk az ezredfordulón című kötetéhez (Budapest, 1998) kapcsolódnak. Ez a könyv a szerző 14, már korábban publikált cikkének összefoglalása, megtetézve a 15. tanulmánnyal: Hatóerők a nyelvstratégiában (147–194), amely továbbépíti a témakört. Zimányi Árpád e lapban (1998.) részletes ismertetést ad a kötetről, én tehát csak Balázs téziseihez fűzök néhány megjegyzést kiegészítésül vagy vitázóan.

Balázs nézetei újszerűek, sőt szabálytalanok, vagy ha úgy tetszik, rendbontók, de éppen ezért serkenthetik a nyelvünk helyzetét, jövőbeli fejlődését célzó vizsgálatokat, beágyazva a nyelvművelés keretei közé: A magyar nyelvstratégia (nyelvművelés) mozgatórugói a szóban forgó fejezet alcíme is. E tekintetben Balázs Géza határozottan állást foglal a nyelvművelés ellenfeleivel szemben: kimondja, hogy van és kell lennie nyelvi normának, a nyelvművelés szükséges és pozitív tevékenység, mindez része a külső nyelvészetnek (Saussure kifejezését használva „linguistique externe”, illetve más szakszavakat használva: extra- vagy metalingvisztika stb.), mindezt jól átgondolt nyelvstratégia elvi és gyakorlati keretei közt kell tovább folytatni. Tegyük hozzá: ezek az elvek nemcsak a magyar nyelvre, hanem minden irodalmi nyelvre is érvényesek. De a magyar nyelvet illeti a szerzőnek az a tézise, hogy a határokon túli magyarság nyelvi stílusa nem tekinthető külön nyelvváltozatnak, hanem csak regionális környelvi változatnak, mint amelyek az országhatáron belül is léteznek.

Balázs nem általánosságban száll szembe a nyelvművelés tagadóival, hanem tételesen vizsgálja meg érveiket, és ellenérvekkel cáfolja meg őket.

Az az állítás, hogy a nyelvművelés túlreprezentált a magyar nyelvtudományban (150), nem felel meg a tényeknek, sőt – amint Balázs kifejti – az ellenkezője igaz, például a nyelvművelő osztály a Nyelvtudományi Intézetben összezsugorodott. Megjegyzem, régebben, az ötvenes években és előtte az arányok mások voltak, legalábbis a modern nyelvészeti irányzatok háttérben bujkáltak.

Ami azt az ellenvetést illeti, hogy a nyelvművelés nem tudomány, és a nyelvművelést nem tudományos fokon végzik (150–151), Balázs Géza hivatkozik (Fábián Pál nyomán) kétkedő nyelvtörténészekre is, mint Gombocz Zoltán és Laziczius Gyula, s úgy látja, hogy a jövőben a nyelvművelést szélesebb alapokra kell emelni, és szociológiai módszerekkel kibővíteni. Balázzsal egyetértőleg úgy látom, hogy a nyelvművelés szakember feladata annyiban, hogy tudományos, szociolingvisztikai és nyelvtörténeti adattárból vonja le megállapításait és következtetéseit, vagyis a nyelvtudományt alkalmazott tudományként használja fel pragmatikus, „fatikus” tevékenységében. De a nyelvész nyelvművelő egymagában kevésre megy, ha nem támogatják „laikus” nyelvművelők. Ebben a vonatkozásban nem a naiv és nyelvészeti babonákon rágódókra gondolok (évekkel ezelőtt hallottam ilyen emberekről: A villamosról nem szállunk le, mert csak a madár száll, hanem lelépünk – így kell mondani), hanem a tollforgatókra, mint Illyés Gyula, Karinthy Frigyes és Ferenc és mások voltak. De hadd hivatkozzam Laziczius Gyulára, a kiváló nyelvészre, aki valóban nem sokra becsülte a nyelvvédők működését. Balázs is idézi (154) egyik mondását Kodály Zoltán vészkiáltásával szemben, hogy „abba még egy nyelv sem halt bele, hogy elpusztult a kvantitása”. Ezzel szemben mint volt tanítványa tanúsíthatom, hogy Laziczius egyetemi előadásaiban őrizte a nyelvi normákat, a „tiszta”, „szép” magyar beszédet, ő mindig megkülönböztette a hosszú és rövid magánhangzókat, nyelvi stílusa igen választékos, sőt archaizáló volt: „…amit mondandó vagyok”, „…múlt előadásomban mondottam volt…”, „…ha összehasonlítanók a két adatot…” stb. Én magam úgy látom, hogy bár minden nyelvész tudatában van a nyelvi változások feltartóztathatatlanságának, mégis mindegyik követője és őre a nyelvi normáknak, mert vallja, hogy a társadalom egységét kommunikációs tekintetben is csak a lassú változások tarthatják meg, hogy ne keletkezzék szakadék az idősebb és a fiatalabb nemzedék életmódjában, nézeteiben és beszédében. A mai irodalmi nyelvek standardizálásában és a harmadik világ számos nyelvében folyó hasonló mozgalmak, nyelvújítások során ez az alapelv játszott szerepet, illetve érvényesül ma is.

„Nincs nemzeti tudomány, a tudomány nemzetközi”, ezt az állítást cáfolja Balázs. Az ő érvei helytállóak, magam is úgy látom, hogy van nemzeti tudomány, a magyar nyelv, történelem, irodalom, néprajz stb. szintén nemzeti tudományszakok, hiszen szorosan kapcsolódnak a nemzet és a föld adottságaihoz, mint ahogyan az olasz, orosz, német, sőt angol hasonló diszciplínák is részei az illető nemzet tudományának, de az is igaz, hogy a tudomány nemzetközi, a magyar nyelvészet, történelem, néprajz stb. eredményei, adatai részei a nemzetközi tudománynak, tehát kettős arculata van minden illető nép, nemzet, ország kultúrája kutatásának és eredményeinek. A magyar nyelv tudományos feldolgozásának német, angol, francia és más nyelvű publikációi az általános nyelvészet, pl. az univerzálék kutatásához szolgáltatnak fontos adalékokat. De már a magyar mint a Duna-táj egyik közvetítő nyelvének, a magyarnak mint államnyelvnek története (39–47) elsősorban a magyarság nemzeti problémája, s ez csak áttételesen tartozik a nemzetközi vagy általános nyelvészet érdeklődési körébe.

A nyelvet nem lehet befolyásolni, vélik a nyelvművelés ellenzői. Balázs többek között Baudoin de Courtenay nézetét is szembeállítja a fenti állítással. A szerző még nem idézhette azt a vitát, amely az Élet és Irodalom 1997. évi májusi számaiban zajlott le egy Nyilatkozat nyomán, amelyben 40 aláíró, többek között tényleges nyelvészek, akadémikusok vallották a fenti tételt. Nos való igaz, hogy a nyelvet teljesen nem lehet befolyásolni, nagy vonalakban saját öntörvényei szerint fejlődik, változik vagy kihal. Mindazonáltal bizonyos fokig minden nyelv befolyásolható. Elég, hogy a világ félezernél több irodalmi nyelvére hivatkozzunk, amelyeket mind, az ókorban a sumertől, a görögtől, a latintól stb. kezdve tudatos irányítással, emberi (tudósok, költők) beavatkozással formáltak meg. De vannak különleges esetek is. Ilyen a héber vagy ivrit, amelyet Csipkerózsika-álmából a múlt század végétől kezdve néhány évtized alatt változtattak modern nyelvvé, és itt van a cornwalli, amelyet kevesebb sikerrel ugyan (inkább csak lelkes értelmiségiek beszélik), de ugyancsak újjáélesztettek két évszázad elteltével századunk második felében.

A nyelv befolyásolhatatlanságának elvével szemben a nyelvművelés ellenzőinek némelyike éppen azt kifogásolja, hogy a nyelvbefolyásolás nem demokratikus. Az említett Nyilatkozatban szintén elhangzott ilyen vád. Balázs elismeri, hogy (155) „Erőszakos, kirekesztő, ellentmondást nem tűrő nyelvbefolyásolásra valóban lehet példákat találni”. Gárdonyi Gézát idézi lejjebb mint elrettentő példát, aki hazaárulónak bélyegzi a magyar anyanyelvét elhagyót. De Balázs védekező magatartásán túl kellene menni. A nyelvművelés és általában a nyelvészet nem politikai jellegű tevékenység. Habár a nyelvművelés és a szociolingvisztika nem mentes politikai meggondolásoktól és céloktól, az olyan általános politikai fogalmak, mint demokrácia, demokratikusság nem alkalmazhatók a nyelvművelés megítélésében. A demokrácia bizonyos esetekben, sőt gyakran nem zárja ki a korlátozást a társadalomra nézve káros jelenségekkel szemben, sőt alkalmazza. Gondoljuk meg, hogy csendrendelet, közlekedésrendészet mindenütt van, nem is beszélve a büntetőbíráskodásról. Az Egyesült Államokban, amely országot általában a legdemokratikusabbnak tartanak, korlátozzák a dohányzást is nyilvános helyeken a nemdohányzók védelmében, nem is beszélve a halálbüntetésről, amelyet itt Európában megszüntettek. Nem látom be, hogy az anyanyelv vélt vagy tényleges károsodása ellen miért ne lehetne fellépni a felvilágosítás, oktatás és egyéb propagandisztikus eszközök útján, amelyek messze elmaradnak a politikai jellegű ráhatások módszereitől különösen választási időszakokban.

A nyelvművelés támadói túlmennek a szóban forgó témán, és kikezdik a magyar helyesírás szabályzatát (tegyük hozzá, még azon is túl a „konzervatív” nyelvészeket célozzák meg; hanem ennek már valóban politikai, mégpedig tudománypolitikai, vagyis hatalmi indítékai vannak). Balázs helyesen mutat rá, hogy az irodalmi nyelvek helyesírása részben a hagyomány, részben az illető nyelv rendszerének függvénye. Valóban, nyelvünk ragjainak jó része a tőhöz illeszkedvén morfofonetikus változásokat okoz (mond-ja, szó-val, de fej-jel, nem pedig fej-vel). A múlt század eleji helyesírási vita (ipszilonisták – jottisták) éppen ekörül forgott. Ezzel szemben a finn nyelvben ilyen gondok nincsenek. Egyrészt, mert a legtöbb tő magánhangzós végű, és a ragok fonetikai változások nélkül járulnak hozzájuk, másrészt a tő változásai nyelvi jellegűek, a helyesírás pedig azonos az új alakkal a kiejtés tekintetében is: vö. tud-ok – tud-sz (ejtsd: tucc vagy tuc), de finn tuntu- ’tud’ (tőalak) – tunnu-n ’érzek’ – tuntu-u (hosszú ú) ’érez’ (a finn szó a magyarral azonos eredetű ma már eltérő jelentéssel). A helyesírás a legtöbb nyelvben probléma, és az anyanyelvi oktatás egyik legnehezebb témája. Ez vonatkozik a francia, az angol és a német helyesírásra is. A német helyesírásról évek óta folyik éles vita és ádáz harc a nyilvánosság előtt. Hosszú évekkel ezelőtt készített reformot egy szakértői bizottság (bevonva a német nyelvterületek képviselőit), de az új helyesírás ügye nem nyugodott meg, legfelső bírósági szintre került, és az egyik tartományban ellenzői (tanárok, szülők) népszavazást készítenek elő. Balázs Gézával együtt elismerem azonban, hogy helyesírásunk több témakört illetően bonyolult. Ez vonatkozik pl. a földrajzi nevek írására. Ám e tekintetben szintén nyelvünk rendszere okozza az alapvető gondot. Az angol, francia, német és más nyelvekben pl. a földrajzi nevekkel kifejezett határozót nem ragos alakok, hanem külön elöljárószók jelölik, amelyek felsorolásokban el is maradhatnak, míg magyarul a külföldi nevek végződéséhez kell valahogy hozzáigazítani a ragot, vö. angol in London, (in) New York, (in) Los Angeles – de magyarul Londonban, New Yorkban, Los Angeles-ben (az s ti. sz-nek olvasandó). De a köznévi utótagú földrajzi nevek írásmódja olyan földrajzi-jelentéstani elemzést kíván meg, hogy jómagam is hibázom benne, ha nem tudok tanácsot kérni a nálam illetékesebbektől.

Balázs Géza úgy látja, hogy a nyelvművelés feladatkörét ki kell terjeszteni, súlypontját át kell helyezni a belső nyelvészetről a külsőre (162–5). Lőrincze Lajos, Fábián Pál és mások útmutatásai alapján emberközpontú, beszédközpontú, szóval „kommunikációközpontú” nyelvművelést tart kívánatosnak, amelyet kidolgozott nyelvi stratégiával kell megvalósítani, amelyben az anyanyelvi iskolai oktatás (beleértve a határokon túli magyarságot), a nyelvi tervezés (futurológia) részese e programnak. A nyelvművelés valóban nem csak nyelvvédelem, ahogy legtöbb kritikusa véli, hanem ismeretterjesztő és nevelő munka, mert az általános műveltség elemi alapja az anyanyelv minél tökéletesebb elsajátítása. Ezt a munkát évtizedek óta végzik a nyelvművelők a médiában.

Újszerűen foglalkozik Balázs a súlyosnak tekintett általános nyelvi hibákkal, közülük olyanokkal, amelyek új keletűek, sőt tudatosak, főleg a reklámokban utcai plakátokon, cégtáblákon stb. A szerző a szemiotika (sőt a logika) módszereinek alkalmazásával boncolgatja a hibák keletkezését. Sorra veszi az ikes és iktelen igék rendszerének összegabalyodását, a suksükölést, a feltételes mód jelen idő első személyének -nák ragját mélyhangú szavakban, a ba-, be- rag terjedését állapot megjelölésében, az aki vonatkozó névmás egyeduralkodóvá válásának jeleit stb. E jelenségeket mennyiségi, minőségi és társadalmi változásokra bontva a mozgás irányát elemzi. Érdekes meglátása, hogy nyelvünkben a közlés főiránya az általánosból a konkrét, tagoltsága a nagyból a kicsi felé halad, pl. 1998. január 1. (a legtöbb európai és más nyelvben a sorrend fordított), és ilyen a birtokviszony sorrendje is általában, pl. a Balaton vize. Ám előfordul a fordított sorrend is, pl. a ház ajtaja – ajtaja a háznak. Balázs nem menti ugyan a néhány év óta szemet szúró fordított sorrendű cégtáblákat, mint Fotó Háber, Autó Kápolnási, Ford Népliget, Honda Szabó, de szemantikai-logikai magyarázatot keres a jelenségre. Okfejtése szerint az ablaka a háznak a szokásos, „lehetséges létező” fordítottja, ellenben a cégtáblák sorrendje „a két forma vegyüléke” (169), ti. a kapcsolat első tagjai az általános, de kisebb fogalmat takarnak, míg a második tagok a konkrét, de nagyobb fogalom kifejezői. Mármost Balázs szerint ha ezt a vegyülékszerkezetet nem magyarázzuk meg, akkor a hagyományos nyelvművelő érvelést alkalmazva nem lehet szembeszállni az ellenvéleménnyel (170). Balázs úgy látja, hogy a Fotó Háber megfelel a fotóüzlete Hábernek vagy Hábernek fotóüzlete szerkezetnek. Csakhogy a Fotó Háber és társai esetében a Fotó beleérthető vagy belemagyarázható Fotóüzlet jelentésbe, de szerkezetileg nem vezethető le, amellett a Fotó nem elsősorban fotóüzletet, hanem fotót jelent, tehát ’Háber fotója, fényképe’ volna a kikövetkeztethető jelentés. Még kevésbé értelmezhető a Ford Népliget, ti. Balázs gondolatmenetét követve ez a ’Fordja a Népligetnek’ – ’a Népliget Fordja’ lenne, tehát még messzebb kerülnénk a helyes magyar cégfelirattól: A Népliget Ford-üzlete vagy Népligeti Ford-üzlet (bocsánat: Ford Shop!).

A kötet a tulajdonképpeni nyelvművelés kérdésein túl számos egyéb témát ölel föl. Több helyen is olvashatunk a magyar nyelv jellegzetességeiről, más nyelvektől eltérő szerkezeti, lexikális, frazeológiai és egyéb sajátságairól. Egy fejezet (165–6) 38 pontban foglalja össze ezeket a jellemvonásokat. Ezekhez még néhányat hozzátennék. (vö. Van-e a Duna-tájnak egységes nyelvi alkata című tanulmányomat, MNy. LXXX, 183–6, 1984). A magyar hanglejtésnek van még egy különlegessége, amelyet Balázs nem említ meg, ti. az eldöntendő kérdésé: háromnál hosszabb szótagú mondatokban az utolsó előtti szótagon felfelé tör az intonáció, utána hirtelen leesik. Nem tudnék olyan nyelvet említeni, amelyben hasonló hanglejtés volna. Jellegzetes az birtokjel is. Ugyancsak magyaros (és sok más, finnugor és egyéb, keleti nyelveké) az anyagnevek és megszámlálhatatlan jelentésű főnevek egyes száma: almát kérek, németül: Bitte um äpfel (többes szám). Ritkaság a főnévi igenévnek birtokos személyjeles alakja (a portugálban van hasonló). Sajátos az igenlés sokféle formája az igen szón kívül, különösen az igekötős igék igenlése: Elhoztad? – El. Végül megemlíthető a jelen idejű melléknévi igenév többféle funkciója: személy, hely, eszköz stb., pl. ivó, vívó – vívókard.

Több helyen olvashatunk nyelvünk hangszimbolikus gazdagságáról. Ez teljesen igaz, de bár nem ismerek összehasonlító (cross-cultural) felméréseket, azt hiszem, hogy sok más nyelv sem marad el tőle. Az egyszer hopp, máskor kopp; bort, búzát, békességet stb. példákhoz hasonlókat találunk más nyelvekben, pl. német unter Dach und Fach bringen ’tető alá hozni’, francia au fur et á mesure ’az érkezés sorrendjében, megfelelő rendben’, angol tit for tat ’szeget szeggel, szemet szemért, kölcsön kenyér visszajár’. A harmadik világ számos nem irodalmi nyelve különösen gazdag ilyen kifejezésmódokban.

Ami a nyelvművelés jövő évezredbeli helyzetét illeti, én sötétebben látok Balázs Gézánál. A magyar társadalom a rendszerváltás óta átalakulóban van, amely igen nagy megrázkódtatással jár a lakosság többségére nézve, a legveszélyeztetettebb rétegekre, a nagycsaládosokra, a nyugdíjasokra, a kisfizetésűekre, a munkanélküliekre. Őket csak a mindennap gondjai érdeklik, a tömegek előtt a nyelvi kérdések idegenek, nem úgy, mint a nagy nyelvújítás, sőt a „kis nyelvújítás”, a harmincas évek sportszavainak megmagyarosítása idején. A társadalom felső rétege pedig – kevés kivétellel – félművelt emberekből áll, akik hivalkodnak angol és más nyelvű – tegyük hozzá – gyatra tudásukkal. Hogy ez a helyzet mikor változik meg, az most még nem látható, de aligha egy-két évtizeden belül. De persze addig is „munkálkodni kell”. Balázs Géza számos programot említ, amelyet a modern nyelvművelés folytatásához végre kellene hajtani (178–86): szókincsfelmérés, nyelvi rétegek vizsgálata, beszélt nyelvi felmérés, személyiség és beszéd, továbbá közösség és beszéd vizsgálata, a tömegkommunikáció és a média hatásának felmérése stb. Bízom benne, hogy Balázs Géza és nyelvművelő társai, a külső nyelvészet vagy extralingvisztika szakemberei nemcsak nekirugaszkodnak, hanem sok új eredménnyel fogják gazdagítani az egész nyelvtudományt is, amely végeredményben tagoltsága ellenére is egészet alkot.

De bízom abban is, hogy nyelvünk kétezerben és utána ugyanúgy be fogja tölteni hivatását mint eddig, és az egész társadalom szolgálatában marad. Módosulni fog, bizonyos normái is megváltozhatnak, kialakulhatnak funkcionális normák, pl. a médiáé, mint erre Balázs Géza is céloz, de gyökeres átalakulástól – ez a nemzedékek közti különbségeket még inkább elmélyítené – nem kell tartanunk. Ám ez a nyelvművelőktől, nyelvészektől, óvónőktől, tanítóktól, tanároktól, szülőktől és nem utolsósorban a média munkatársaitól is függ.

Fodor István

Következő cikk
Előző cikk
Tartalomjegyzék
Nyitólap
Keresés
Vissza

----------

{136} {137} {138} {139}